Sárkányok a háborúban – Célsárkány – Cikkek

Share Button

A fotótörténeti emlékek alapján tudjuk, hogy a USS Maryland csatahajó lövészei már 1932-ben sárkányokra lőttek célba. Nem sokkal később, a második világháborúban a sárkány ilyen szerepe – párhuzamosan a légierő előretörésével – még fontosabbá vált. A légelhárítás számára sárkányokkal imitálták az ellenséges repülőket. Az újoncoknak fontos volt, hogy még az első bevetés előtt megtapasztalják a repülők (céltárgyak) kicsiny méretét, gyors mozgását, valamint azt, hogy a találat érdekében mindig azok elé kell célozni. A sárkányok ugyan magasra szálltak, ám itt véget is ért a repülőhöz való hasonlatosságuk, hiszen egy helyben álltak az égen, képtelenek voltak imitálni a manőverező támadó gépeket.

Az amerikai tengerészet felkérésére Paul Garber tervező volt az, aki 1942-ben egy hagyományos Eddy sárkány (diamond shaped) alapjain kifejlesztette azt a megoldást, mely aztán hivatalosan megkapta a U. S. Navy Target Kites nevet és a szabadalmi védelmet. (Az irodalom navykite-t ként emlegeti.) Garber mai szemmel is zseniális sárkánya már irányítható volt. Ez azonban felvetett egy problémát – nem voltak képzett irányítók. Így az első 50.000 sárkány gyártásának menedzselésével párhuzamosan Garber felállított egy speciális iskolát, ahol légvédelmis katonák részére tartott oktatást. A ránk maradt oktatási anyagokból kiderül, hogy 14 olyan hibátlan manővert kellet repülnie a vizsgán a kezelőnek, melyek mintájául a támadó, védekező repülőgépek mozgása szolgált. Külön foglakoztak a sárkány zsinórzatnak helyes beállításával, ami – elnézve a korabeli ábrákat – bizony nem volt egyszerű dolog. Önálló fejezet volt a sárkány biztonságos reptetése is, hogy a kezelő véletlenül se kerüljön a tűzvonalba.

Az első szériát követően szabványosították a célsárkány, így megkezdődött annak sorozatgyártása. Elsőként ezt az amerikai A. G. Spalding & Bros. cégre bízták. (Mely egyébként a béke éveiben a legnagyobb baseball termékeket előállító cég volt.) A gyártás évei alatt vászna, fából készült rudazata vékonyodott ugyan, idővel égkék alapszíne is fehérré változott, ám irányíthatósága csak javult.
Leghamarabb természetesen az amerikai tengerészetnél vetették be a sárkányt.  Azon, hogy ők voltak az elsők, nincs mit csodálkozni, hiszen a nyílt vízen a tengerészek voltak leginkább kiszolgáltatva az ellenséges repülőknek. Itt nem volt óvóhely, nem lehetett elfutni, elbújni a gépek elől.  Mivel a kb. 170 cm magas un. „célsárkányokra” az ellenséges repülők sziluettjét festették, így a katonák megtanulták a magasan szálló saját és ellenséges Zero, ill. Focke-Wulf gépek megkülönböztetését is. Ez a földről támogatott légi harcoknál hozta meg az eredményét, hiszen így véletlenül sem lőttek saját gépre.

A sárkányt a hajó fedélzetéről – egy sárkányt tartó katona közreműködésével – a kezelője startolta. A hivatalos utasítás szerint kb. 180 méter magasra kellet felengedni, mivel a ráfestett gép ekkor látszott akkorának, mint egy 400 méter magasan haladó valódi repülő. A tengeren szinte állandóan erős szél fúj, így elkerülhetetlen volt, hogy megoldják a sárkány könnyű kezelhetőségét.

Idővel a különböző erősségű szelekre többféle heveder állt a kezelő rendelkezésére, köztük például olyan, mely a mai powerkite-ok beülőihez hasonlóan tartotta meg a katonát a szél erejével szemben. Ügyesen oldották meg a zsinórkezelést is, hiszen egyes modelleknél a kezelő előtti dobon úgy tárolták azt, hogy akár egy kézzel, egy időben lehetett mindkét zsinór hosszát szabályozni.

Az irányítást két, oldalsó irányban kb. 2 méternyire meghosszabbított, kötélvezető csigával ellátott rúd tette lehetővé, így a kezelő aránylag kis testmozdulattal is komoly kitérésű manővereket tudott repülni. (Ha jobban belegondolunk nincs új a nap alatt, hiszen a mai modern power kite-okra jellemző un. „bar-os” – irányító rudas – vezetési modell ekkor született meg. Az ember önkéntelenül kalapot emel, mivel tudjuk, hogy ez ma, 25-30 méretes zsinórral sem egyszerű, nem hogy az akkori 180 méteressel.)

Ha már az irányításánál tartunk, ideje tisztázni egy félreértést. Egy korábbi, téves publikációra hivatkozva széles körben elterjedt, hogy a sárkány fékkel is rendelkezetett. Évek óta több célsárkány tulajdonos cáfolja ezt, ám hiába – úgy látszik, hogy így születnek a legendák. Az eredeti fotókon, ill. rajzokon jól látni, hogy szó nincs fékrendszerről, vagy nagyobb, mozgó szárnyfelületekről, csupán a farok rész aljára szerelt, zseniálisan egyszerű kormánymű az, amit sokan féknek néztek. E fémlemezből készült alkatrész titka az volt, hogy súlyával, illetve vezetőélével stabilizálta a sárkányt, megszüntetve annak csóváló mozgását, másrészt jobbra-balra mozgásával lehetővé tette a kormányzást. A kezelő az irányító rúdra kötött zsinórral ezt mozgatta, miközben egy másik – a sárkány farkánál és orránál rögzített – zsinór tartotta fixen a sárkány dőlésszögét. Éppen ez utóbbi miatt is volt olyan fordulékony, hiszen könnyen kibillent az egyensúlyából.

A siker nyomán a tengerészet után a bevezették a szárazföldi csapatok kiképzésénél is. Főleg a városok, üzemek védelmére kirendelt ütegek gyakoroltak rajtuk. A példát követve az angolok is hadrendbe állították, így azok hamarosan Európa és Afrika egén is feltűntek. Idővel szokássá vált, hogy a gyakran előtt zsinórral „világgá repült” sárkányokra a start előtt üzenetet írtak. Ezek közt találhatók ellenséget becsmérlő mondatok, az otthoniakhoz intézett gondolatok, ép úgy, mint kívánságok. Egyébként a sárkányok útja – ha egyben túlélték a légi gyakorlatot – a földre vezetett vissza, ahol a sérülések száma alapján értékelték a lövészek teljesítményét. A szakadásokat egy speciális ragasztós anyaggal azonnal kijavították, és a sárkány újra az égbe emelkedhetett. (Mellesleg ez volt a világtörténet első sorozatban gyártott „sárkányjavító” készlete!)

A gyári statisztikák alapján tudjuk, hogy az első szériával együtt összesen 350.000 célsárkány gyártottak a háború évei alatt. A könyvelésekből pedig az is kiderült, hogy azokat darabonként 4 dollár 25 centtért vette meg a hadsereg, azaz közel 1,5 millió dollárt szánt erre a célra. És ha már az üzletnél tarunk: a tervező Paul Garber a célsárkány kereskedelmi jogának felét 1949-ben egy dollárért eladta Stanley Potter-nak, aki fantáziát látott a sárkány háború utáni forgalmazásában. Ez azonban meghiúsult, mivel a kismennyiségű gyártás kb. 15 dollárra tornázta volna fel az árát, ezt pedig a lakosság már nem tudta megfizetni. A civilek azonban így sem maradtak sárkány nélkül. A megoldást a béke hozta el, mikor is a tetemes mennyiségű (mintegy 150.000 darabos!) hadikészletet az Aircraft Disposal hivatala 2 dollár 75 centtért piacra dobta. A tervező Garber is beszélt az üzletbe, több reklámon feltűnt az arca. Végezetül még egy szám: ma az interneten a sárkány ára – állapottól függően – 350-400 dollár között mozog.

A célsárkány története a háborút követően nem ért véget. A raktári példányok egy része gyűjtőkhöz került. A legtöbbet érőknél megvan az eredeti használati utasítás, zsinórzat, valamint az irányítóegység is. Ezt már csak azok múlják felül, amin háborús sérülés, vagy valamikori kezelőjének kézírásos „üzenete” is olvasható. Kultusza mára kiteljesedett, klasszikus formája jelvényekről, pólókról, sapkákról köszön vissza. Külön klubja van, ahol a gyűjtők gyártási év, modellszám alapján kategorizálják. Rangosabb külföldi fesztiválokon néha feltűnik egy-egy replika, mai technikával újragyártott modell, melynek zsinórzata, kivételes repülési tulajdonsága és egyedi irányítása nagy érdeklődést kelt.

Paul Garber zseniális tervezői munkáját meghálálta az utókor. A háborút követően ő lett a Smithsonian Intézet Légi Múzeumának első igazgatója, mely közintézményt ma már Légügyi és Űrkutatási Múzeum néven ismerjük. Paul Garner hosszú élete során még számos repüléssel kapcsolatos kutatásban vett részt, rajta kívül pedig további százak fogalakoztak a sárkányozás megújításával – ám ennek ellenére máig ő az egyedüli ember, akinek sárkányát ilyen hatalmas daraszámban gyártották.

  

Forrásmunkák:

Sajtó:  

  • Niagara Gazette May 1992
  • Washington Star 1964
  • Spalding Sportsman, January 1945.
  • Popular Science, May 1945 (Arthur Grahame)
  • Kitelines, Spring 1977  (Valerie Govig)
  • Smithsonian Magazine, May 1997 (Michael Heyman )

Könyv:

  • Kite Craft: The History and Process of Kitemaking Throughout the World (Lee Scott Newman)
  • Flying Kites in Fun, Art, and War  (James Wagenvoord)
  • The Complete World of Kites (Bill Thomas)

Egy érdekes link ami a célsárkányt vesézi ki

Cikkek

A sárkányozással kapcsolatos történetekről, emberekről, feltalálókról és érdekességekről találhatsz cikkeket.

Share Button
A bejegyzés kategóriája: Cikkek
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

Szólj hozzá!