Légoltalmi sárkány – Cikkek

Share Button

 Légoltalmi sárkány

 

Nincs min csodálkozni, ha egy katonai termék eredetét kutatva a civil életbe vezetnek a szálak. A háborúban számos kiváló termék került ilyen módon „besorozásra”. Az viszont már jóval ritkább, sőt, szinte példa nélküli, hogy a tábornokok egy reklámhordozóról döntenek úgy, hogy hadrendbe állítják.

Márpedig a légoltalmi (vagy más néven: légvédelmi, angol nevén „barrage kite” ) sárkány esetében ez az igazság. A történet úgy kezdődött, hogy Mr. Harry Sauls a csendes-óceáni partján 12 éven át abból tartotta el a családját, hogy sárkányai közé kifeszített zsinóron hatalmas reklámfeliratokat húzott a nyaralók fölé. Mindezt egy általa 1938 óta apránként tökéletesített dobozsárkánnyal tette, mely kiállta az idők és a tengerparti szél próbáját. Arról ugyan nem szól a fáma, hogy ezzel mennyi pénzt keresett, arról viszont igen, hogy egy nap strandon játszó gyerekek a sárkány zsinórját eltalálták egy strandlabdával, mely az ütésétől kiszakad, és leengedett.  Mr. Saul fejében ekkor fogalmazódott meg, hogy egy nagyobb sárkányhoz bizonyára erősebb zsinórt lehetne kötni, ami már komolyabb dolgokban is kárt tehetne.

Az ötlet annyira foglalkoztatta, hogy egy leírás, valamint pár sárkányos fotó kíséretében besétált a hadügyminisztériumba, ahol – legnagyobb meglepetésére! – foglakozni kezdtek a dologgal. A katonák ugyanis egyből felismerték, hogy az égbe küldött sárkányok erős zsinórzata szinte „acélfésűként” képes egy területet elzárni a repülőgépek elől. A civilek számára persze ez nehezen érhető, hiszen mi úgy gondoljuk, hogy a repülő „felülről” szinte bármit rádobhat a céltárgya – és egy sárkány ez ellen semmit sem tehet. Ám a katonai gyakorlatban ez nem így működik. Oka, hogy egy komoly kárt okozó vadászrepülő (tehát nem bombázó!) támadás alapfeltétele, hogy magával a repülőgéppel kell célozni, úgy, hogy azt zuhanórepülésben szinte rávezetik a célra, és csak annak közelében nyitnak tüzet. Ennek megfelelően a pilóták a távolról és magasból való „lövöldözés” helyett igyekeztek a cél 50-100 méternyire megközelíteni. Mr. Sauls sárkányának erős zsinórja pedig pont ebben volt képes őket megakadályozni. Ám ne szaladjunk ennyire előre!

Ismerve a katonai sárkányok történetét nem meglepő, hogy ezzel az ötlettel is haditengerészet kezdett el foglalkozni. Előzetesen Mr. Sauls-nak három különböző méretű tesztsárkányt kellett készítenie, és ezekkel bemutatni, hogy mire képes egy ilyen szerkezet. A belépő sikerült, a katonaságot több szempontból is érdekelte a dolog. Ezek közül az első helyen a költséghatékonyság állt, mivel a hasonló célt szolgáló hatalmas gázballonok ára 1.200 dollár volt, míg Mr. Sauls sárkánya viszont alig került többe, mint 100 dollár. (Emlékeztetőül: ugyan ebben az időben a célsárkány 14 dollárba került.) Ráadásul a háború elején még minden repülő „akasztás” tönkretett egy ballont.  A gyorsaság volt a másik indok, mivel légiriadó estén a sárkányt – az erre kiképzett katonák – pár perc alatt összeállították, szemben a ballon felfújásához és felengedéséhez szükséges négy órával. A negyedik indokként az szolgált, hogy a hajók által a vonatva a ballonnál jóval kisebb légellenállást fejtett ki, így a kapitánynak könnyebb volt manőverezni. Az ötödik indok a minimális helyigény, hiszen használaton kívül a ballonnál jóval kisebb helyen elfért. Az utolsó, hatodik indokként pedig az szerepelt, hogy olyan viszonylag kis hajók védelmét is megoldotta, melyeket túlzás lett volna ballon ellátni.

Így alig két hónappal az után, hogy Mr. Sauls előadta az ötletét, a hadsereg komoly kutatásba fogott. Mr. Sauls kérésére ekkor M. Vangro tervező is beállt a csapatba, így a lelkes ötletgazda már megfelelő műszaki támogatást is kapott. Mivel a repülők elleni „zsinóros védelmi elv” a ballonoknál már bizonyított, ezért inkább a kezelhetőségre, a kemény tengeri körülmények közti megfelelésre koncentráltak. A titkos tesztek a kanadai Halifaxban, pontosabban az Empire Moon nevű kereskedelmi hajón, és egy kisebb aknaszedőn naszádon kezdődtek meg.

Hogy ennek nehézségét megértsük, érdemes belegondolni abba, hogy milyen körülmények között kellett bizonyítania a sárkánynak. A változó erősségű- és irányú szélnek, valamint a hajó szintén változó menetirányának és sebességének „eredőjeként” kellet a levegőben maradnia, miközben nem csak magát, hanem egy acélkemény, vastag zongorahúrhoz hasonló kábelt kellett megtartania. Így talán nem csoda, ha a Smithsonian Air & Space Museum levéltárában fellehető eredeti teszt jegyzőkönyvek szerint a sárkány gyakran „libegő falevél” módjára viselkedett, illetve az esetek többségében a tengerbe esett. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy e balesetek többségének oka a vontató hajók kapitányainak gyakorlatlansága volt, hiszen ők a „mindig fennmaradó” ballonokhoz szoktak. A három hónapos kísérleti szakasz nyomán azonban sikerült meghatározni a következőket:

  • a sárkány ténylegesen alkalmas a repülők elleni védekezésre
  • légiriadó esetén az összeszereléséhez 11 percnyi idő, valamint 4 ember szükséges
  • azzal a csörlővel ajánlott felengedni, mely az antennaárboc mozgatására is szolgál
  • meghatározták azt a drót/zsinórvastagságot mely kárt okoz repülők szárnyában, propellerében
  • kijelölték azokat a hajótípusokat, melyek fedélzetén nem volt elég hely (minimum 25 m2) az összeállításához
  • meghatározták a legkisebb (10 csomó), valamint a még biztonságosan használható legnagyobb szélerősséget (25 csomó), mely jóval nagyobb volt, mint a ballonoknál
  • utasításokkal szolgáltak a kapitányok számára, hogy vontatáskor miként álljanak széliránybaelőírták a kb. 120 méteres repülési magasságot, valamint azt, hogy zsinórnak kb. 50 fokban kell állnia. egységesítették a sárkányt, csereszabatos elemekkel látták el
  • kiadvány készült a sárkányok kisúlyozásához, a repülésük közbeni problémák kezelésére

A tesztek lebonyolításával megbízott Woodward parancsnok azonban kritikával is szolgált, kiemelve azt, hogy ha a hajó hátszélbe fordul, a sárkányoknál hirtelen magasságvesztés áll be. Rámutatott arra is, hogy alkalmatlan azon repülők távoltartására, melyekről torpedót indítanak. (Ezeknek ugyanis nem kellett annyira közel jönniük a hajóhoz.) Szintén Woodward javaslatára módosítottak a vitorla anyagán, így az eső utáni száradás nem változtatta meg a sárkány geometriáját. Egyébként érdekes módon Woodward nem a legnagyobb (K3 jelű) sárkányt javasolta hadrendbe állítani, mivel számításai szerint az ennek felemeléséhez szükséges szél viszonylag ritkán fújt, ezért a közepes méretű, szinte minden körülmények közt felengedhető modellre szavazott. Így a sárkány mérete kb. 340 cm x 420 cm lett, melyet az erős vízálló vászonanyag, valamint gumihevederrel és fém elemekkel enyhén hajlítottra feszített lucfenyő rudak adtak ki. Ugyan nem ez volt a legnagyobb, ám fedélzeten való mozgatásához mégis több ember kellett, hiszen már kis szélben is hatalmas húzóerőt fejtett ki. (Ha valaki próbált már akár csak egy kisebb Codyt felengedni, az tudja, hogy miről beszélek…)

A sikeres tesztsorozatot követően beindították a sorozatgyártást, melyet a Sauls Vangrow Company-ra bíztak. Igen, a névazonosság nem véletlen mivel a cég az ötletadó Sauls tulajdonában állt. A hadsereg 1943-ban – 543.000 dollár értékben – 3.300 sárkányt rendeltem meg tőle, melyeket 1945 januárjáig le is gyártott.

A hadrendbe állított modell lett az első – és máig egyetlen! – sárkány mely hivatalosan megkapta az „anti-aircraft weapon” címet. Mivel Woodward parancsnok javaslatára a katonai vezetők elfogadták az oktatás szükségességét is, így a sorozatgyártással egy időben a tengerészet „Balloon School-jában” 1.200 embert képeztek ki az összeállítására, kezelésére. A siker nem maradt el, sőt – alig egy évre rá – a légoltalmi sárkányt már a kereskedelmi hajóknál is alkalmazták. Időközben azonban ballongyártók is fejlesztették a terméküket és egyre vékonyabb, könnyebb anyagokat használtak, illetve ami ennél is fontosabb, bevezették a „leoldó” technikát, melynél a repülőbe akadt kötél automatikusan leoldotta magát a ballonról, és egyben sérülés nélkül leeresztette belőle a gázt. A nehézzé vált ballon így percek alatt visszahullt a földre – majd gázzal felfújva ismét használhatóvá vált. Idővel még egy indok szólt ballon mellet, mégpedig az, hogy a hélium előállítása ipari méreteket öltött, így sokkal olcsóbbá vált. E fejlesztések együttese megpecsételte a sárkány sorsát.

A háborút követően a sárkányokat – kevés kivételtől eltekintve – megsemmisítették. Viszonylag nagy méretük és speciális kialakításuk okán nem került sor a civil értékesítésükre, vagy iparin felhasználásukra. (Joggal gondolták, hogy a sárkány levegőben való kezelése olyan erőt követel, ami már balesetveszélyes a képzetlen lakosok számára.) A sárkánnyal kapcsolatos későbbi dokumentáció gyűjtésében és mai közreadásban múlhatatlan érdeme van a légoltalmi sárkány ötletét felvető Mr. Salus fiának, Trevor Sauls-nak, valamint a katonai célsárkány megalkotójának Paul Garber-nek, aki a háborút követően, a Smithsonian Air & Space Museum igazgatójaként szívügyének tekintette a sárkányok történetének feldolgozását.

Végezetül a nyughatatlan ötletgazda Mr. Harry Salus 1988-ban , 90 éves korában szívrohamban halt meg. Fordulatokban, ötletekben gazdag élettörténete azonban már egy másik történet, egy másik blog bejegyzés témája.

 

Cikkek

A sárkányozással kapcsolatos történetekről, emberekről, feltalálókról és érdekességekről találhatsz cikkeket.


Share Button
A bejegyzés kategóriája: Cikkek
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Szólj hozzá!